Megint itt vagyok. Túl sok szabadidőmben csak az agyam jár. Már észrevettem. Vagy fizikailag, vagy agyilag kellene lefárasztanom magam, hogy ne olyan dolgokkal foglalkozzak, amik nem rám tartoznak. Meg kellene már tanulnom, hogyan függetlenítsem magam és az agyamat olyan dolgoktól, amikhez semmi közöm. Vagy a lelkemet megtanítani, hogy ne fájjon, mert nincs értelme. Mert amit érez, az nincs és nem is lesz, amit gondolok, az nem is volt és nem is lesz. Tudom, ez így kicsit nagyon zavaros, még nekem is, de ez van.
Igaz az a mondás, hogy vagy semmi sem történik, vagy minden egyszerre történik. Az elmúlt időszakban volt két hét, amikor úgy érezhettem, hogy éltem, hogy történtek dolgok, most meg csak úgy vannak. Vagyok. Volt randim, amiről azt gondoltam, hogy jó lehet. Szimpi volt a srác, és érdekelt is az első találkozás után. Kedves volt, udvarias, nem akart ajtóstól rontani a házba… tetszett a hangja, tetszett a magassága, tetszett úgy egészen. Aztán teljesen az ellentétét tette annak, amit mondott. Rámenős lett, belém akart beszélni olyan dolgokat, amiket ő igaznak gondol, és akkor már nekem is annak kell…mellette úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, cél nélkül, és egy hülye, hogy ebben az országban élek… Úgy éreztem nem lehetek önmagam… de ki is vagyok én? Lehet, hogy igaza van, hogy itt nem lehet élni, de akkor is ide tartozom. Sosem fogom megérteni, hogy annak aki elmegy, és elhagyja az országot miért kell lekezelően és utálattal nyilatkoznia arról az országról, ami elvileg a hazája. Igen, tudom, hogy nem úgy mennek a dolgok ahogy kellene de attól még ez a hazája… Nem néznek ki úgy a városok, az utcák, nem olyan a táj, mint máshol, de itt is lehet élni, itt is vannak szép helyek…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: