újra…

Megint itt vagyok. Megint nem vagyok jól, megint kavarognak a gondolatok és még mindig nincs kivel megbeszélnem. Pedig van egy legjobb barátnőm. Valahol…messze…aki éli a saját életét, ami rendben is van, de néha nekem is szükségem lenne rá. Tudom, hogy nem várhatom el másoktól azt, amit én megtennék értük, és nem is szabadna elvárásaimnak lennem, de sajnos vannak. Szeretném, ha nem kellene időt kérnem tőle, vagy időpontot egy beszélgetésre, szeretném, ha magától adná. Bár ha kérem sem adja… Nem vagyok jó barátnő, nem vagyok jó barát.

Jött az életembe egy betegség. Ami jóindulatúm de alattomos és gyógyíthatatlan. Kezelni lehet, elmulasztani nem, és bár a gyermekvállalás elég nehéz egy társ nélkül, de ha lenne sem lenne egyszerű… Nem lehetetlen, de nem egyszerű. Tudom, hogy mindennek oka van. Ennek is. Tudom, hogy a múltam a múltam, de az alakítja a jelenem.

Vagy a betegségnek, vagy a barátnőmnek (inkább neki, vagyis a vele való kapcsolatomnak) köszönhetően anyával elkezdtünk beszélgetni. Ami nekünk soha sem ment. Sosem tudtam megnyílni neki, pedig annyira szerettem volna. Mindig úgy éreztem, hogy sosem érdekli mi van velem. Sosem kérdezte. Sosem mondta, hogy szeret, sosem ölelt. Most elmondtam neki ezeket, ő meg elmondta, hogy tudja, hogy kellett volna, de nem tette, mert nem olyan fajta… Igyekszik, amit értékelek. Kaptam agykontrollos könyveket. Amik eddig nem voltak, de ha ismerne tudná, hogy mennyi önfejlesztő, önbizalmat adó, magamat erősítő könyvet olvastam el, hogy kirángassam magam a gödörből. Ami rövidebb ideig sikerült is, aztán mindig jött valami, vagy valaki, aki visszalökött. Inkább valami. Elvárások. És a vágy, hogy legyen egy igaz barátom, akivel mindent megbeszélhetek, akire mindig számíthatok, aki észreveszi, ha bajom van, és magától kérdezi meg, hogy segíthetek? Nem kell, hogy tanácsot adjon, csak hallgasson meg, hátha rájövök a megoldásra. De nincs. Sosem volt, és kezdem azt hinni sosem lesz. Az elvárásaim miatt..?