Ma beszéltem a barátnőmmel. Természetesen a net segítségével. Ennek örülök, mert mikor csak írtunk, már ha válaszolt…. akkor csak vita volt belőle. Mert feszült, én is az voltam, meg szomorú és ugye mindenki azt olvasott ki az egészből, amit akart, ami a lelkében volt. Most viszont láttam, hallottam, viszont nem ugyanazt az embert látom és hallom, akit szeretek. Elhiszem, hogy végre valahára megvalósította az álmát és öt év után ott van, ahol lenni szeretett volna, de tudom azt, hogy nem magától hozta meg a döntést, hogy nem volt egyszerű és azt is tudom, hogy segíteni akar, és a gyerekei közelében lenni, de biztos, hogy ez a jó? Persze tudom, hogy nem szólhatok bele, és semmi közöm hozzá mit csinál, de látom, hogy tönkre megy. Hogy eltűnt a szeméből a fény, a csillogás, a vidámság. Pedig azt mondja, hogy én nem ismertem az igazi énjét, csak az összeroppant, szétesett énjét, de akit most látok, az sem ő. Rettenetesen hiányzik a közelsége, az ölelése, a kislánya ölelése. Fáj nézni, ahogy szenved, de nem tehetek semmit. Amit mondok félre érti, amit teszek bántásnak veszi… változik… és szerintem nem jó irányba…
Reggel úgy ébredtem, valami történni fog…. szorongó érzéssel a gyomromban. Ez nálam általában “nem szeretem” dolog szokott lenni… és mindig bejön…. majd kiderül mi az…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: