Sziasztok!
Sok-sok évvel ezelőtt kezdtem el írni ezt a blogot azért, hogy megnyugodjak és kicsit jobb legyen a lelkemnek. Nagyon sokat segítettetek rajtam a kommentjeitekkel, a bátorító szavakkal. Aztán volt idő, mikor abba hagytam, aztán újra kezdtem volna, de nem tudtam belépni, és most megint itt vagyok. Mert megint nem vagyok jól. Vagyis jobban, mint egy hónappal ezelőtt, de megint történt valami…valami kísértetiesen hasonló dolog, mint ami korábban az életemben történt.
Hogy valami nem oké velem az biztos. Az ismétlődő minta az életemben, hogy ha valakit megszeretek, és közel engedek magamhoz, az elhagy. Van pár hónap, amikor nem érzem magam egyedül, amikor van értelme mindennek, amikor jól érzem magam, aztán vége. Itt maradok egyedül, rengeteg be nem váltott ígérettel, remény nélkül. Tudom, hogy nem így kellene megélnem ezeket a dolgokat, hiszen véletlenek nincsenek, mindennek van valami értelme, még ha most nem is tudom mi az, de nagyon fájdalmas, hogy mindig ugyanaz történik. Folyton folyvást. És ez a barátság. Nem szerelem, “csak” barátság. Úgy érzem, hogy hiába adok bármit is a másiknak magamból, nem érdemlem meg, hogy igaz barátaim legyenek. Hogy bármikor számíthassak rájuk, és ne csak akkor jussak eszükbe, amikor szükségük van rám, vagy valamire, amit adni tudok.
Nem tudom mikor jön el az életemben az az idő, amikor végre azokkal az emberekkel találkozom, akiket megérdemlek. Valószínűleg most őket érdemlem, és amíg nem tanulom meg a leckét ugyanilyen embereket kapok az élettől.
Pedig én is vagyok VALAKI. Egy szerethető valaki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: